Ascanio nem volt Albában
Mozart opera a Theater an der Wienben
A barokk opera nehéz műfaj, mert nemcsak hosszasan tart, a balettbetétekkel akár egy teljes napot is, hanem azért is, mert a szimbolikus szövegek megértéséhez és élvezetéhez ma már szüksége lenne a nézőnek bizonyos segítségre. Vagyis valakinek gondolkodnia kellett volna azon, hogy miért ezt az operát adják elő most.
A Theater an der Wien Mozart 15 éves korában írt operájának megértéséhez azonban semmilyen ilyen segítséget nem adott, ami felveti, hogy talán ők maguk sem értették igazán, mit is csinálnak és főleg miért.
Fortepan, Magyar Állami Operaház, Opera Stúdió (az emeleti büfében felállított kis színpad), Christoph Willibald Gluck: Iphigénia Tauriszban, Bende Zsolt operaénekes, 1957, 173589, Kotnyek Antal
A darab
Mária Terézia rendelte a művet fia, Ferdinánd Károly főherceg (1754–1806) 1771-es esküvőjére a mindössze tizenöt éves Mozarttól. Az esküvő akkoriban is nagy esemény volt, különösen, ha császári lakodalomról volt szó, és a vendégeket természetesen szórakoztatni kellett. A pasztorális téma – az ártatlan, jó erkölcsű földművesek és pásztorok idilli világa – akkoriban rendkívül népszerű volt; Mária Antónia (Marie Antoinette) is gyakran pózolt egyszerű pásztorlánynak öltözve a megrendezett állóképeken, illetve méregdrága mintagazdaságot működtetett Versailles-ban.
Mozart a kor követelményeinek megfelelően írt egy darabot, amelynek története nem túl bonyolult: Ascanio, a hős, akit Vénusz és Aeneas fia, meg szeretne házasodni, ezért anyja, az erőszakos leendő anyós, Vénusz parancsának megfelelően leendő arát különféle próbáknak vetik alá, amelyeken természetesen helytáll. Vénuszt pedig – aki Mária Terézia allegóriája – mindent tud, elrendez és mindenki dícséri bölcsességéért.
Ez a “herceg tükör” zsáner furcsa változata, mikor is a különféle uralkodókkal olyan operákat nézettek, aminek a végkicsengése az volt, hogy milyen erényekkel lehet és kell jó uralkodónak lenni. Itt ugye egy császárnőről beszélünk, akit tehát csak anyai szerepben ábrázolnak, lévén nő.
A darabban sok olyan zenei motívum csendül elő, amely Mozart későbbi, gyakrabban játszott műveiben is majd feltűnik, ám ez önmagában nem könnyíti meg az opera előadását. Itt van egy remek felvétel róla.
Az előadás
A barokk operában a cselekmény általában mérsékelt: valaki megérkezik, majd elmegy, a szereplők pedig elsősorban a gondolataikról és érzéseikről énekelnek. Ezért a barokk operák színrevitelénél alapvetően három lehetőség közül lehet választani:
Korhű jelmezekben, akár túlzásokkal is rájátszva a korszak pompájára – ez azonban rendkívül drága. Lásd ezt a posztot kísérő illusztrációt: gyakran vicces is.
Rendezői koncepcióval, vagyis olyan modern keretbe helyezve a történetet, amely a mai közönség számára is releváns (például akár egy mai oligarcha esküvőjén játszódhatna). Vagy a salzburgi előadás.
Puritán, elegáns, időtlen megoldással a koncert változatban, frakkban és estélyi ruhában énekelve.
A Theater an der Wien azonban nem tudott dönteni a 2. és 3. között. Valahogy fehér konyhaszékek lettek a díszlet alapjai, ahova az énekesek eltúlzott frakkban és Vénusz estélyi ruhában leültek pihenni, míg a másik szereplő hosszasan énekelt. A háttérben a színfalakon pedig fehér ajtók voltak, amelyek soha nem nyíltak ki. A szereplők és a kórus is oldalról szomfordált be a színpadra, nem kevés nehézség árán a sok bútortól.
A zenekar ugyanis a színpadon kapott helyet, ami nemcsak az akusztikát fojtotta le, hanem fizikailag is megtöltötte a rendelkezésre álló teret. Ebből az lett, hogy a szűk színpadon a kórus folyamatosan ki- és betömökölődött a kirakott fehér konyhaszékek között. Még kopogtak kifelé a cipősarkak, mikor már a következő ária elkezdődött. A zenekar meg főleg a karmester megijedt a vastag könyvtől, ami a partitúra volt és, ami mindenkinek a kezében ott volt, mert tudta, hogy minden hangot abból le kell játszania, tehát nem sokat habozott és gyorsan ledarálta a darabot.
Mozart korában a zeneszerző az adott, általa ismert énekes képességeire írta az operát, hiszen közös érdekük volt, hogy a megrendelő elégedett legyen és az operaénekesek kultusza tovább nőjön a brilliáns fellépéssel. Mozart a korabeli elvárásoknak megfelelően bőséges lehetőséget adott az énekeseknek technikai tudásuk csillogtatására. Abban a korban az operaénekesek valódi szupersztárok voltak. Ebben az előadásban a technikai brillírozás kevésbé sikerült, mert a mai énekeseket más hangképzéssel tanítják. Erre valamilyen módon gondolni kellett volna, hogy elkerüljék, hogy a megterhelő részekbe a jóravaló énekesek belefulladjanak az oxigénhiány miatt fellépő erőlködésbe.
A barokk operában a balettbetétek szerepe nemcsak az volt, hogy az énekesek pihentek, és a nézőknek lehetett az erkölcsi üzeneten gondolkodni és vitatkozni, hanem meg lehetett alaposan nézni a ledér öltözetű, jó testi adottságokkal rendelkező táncosnőket. Főleg a lábukat, ami akkoriban komoly fétis volt. Ebben a darabban 6 betét volt, amit nem játszottak el, mert így csak 2 és fél óra volt a darab. Ebből is látszik, hogy a barokk opera életmód volt: nem létezett televízió, rádió vagy mozi, így az elit operában (is) múlatta az időt. Az operák szövege ekkor még erősen allegorikus volt, de mivel a klasszikus műveltség az elit számára elvárt volt, Ascaniót és a körülötte kialakult párválasztási dilemmát nemcsak könnyedén azonosították, hanem a szövegeket , amelyek az elvont értékek nehézségeiről szólnak, érteni és élvezni is tudták.
Ennek a mai verziója ebben az előadásban nem sikerült.