Nők a tudományban azaz mit lehet(ne) tenni?

Itt a lista. 2.

Nem kell újat kitalálni, csak végre kéne hajtani, amit amúgy is kéne.

Rákóczi út 2. a Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Klinikájának előadóterme (később Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ). 1928. Fortepan 130210, POTE

Egyenlő bánásmód elve

Az első eszköz az egyenlő bánásmód elve, mellyel intézményesen biztosítani kell, hogy a férfiakat és a nőket egyenlő módon kezeljék. Ez a közvetlen diszkriminációra vonatkozik, és ilyen, hála az elmúlt százötven év nőmozgalmának eredményekben gazdag éveinek, ritkán van, ezért a döntéshozók elégedetten dőlhetnek hátra, hogy ebben nincsen sok teendő. Pedig az oktatási rendszer, a tananyagok, a tankönyvek rendkívül nagy szerepet játszanak a társadalmi nemekkel kapcsolatos sztereotípiák továbbításában. Amíg a tankönyvekben a lányok föznek és a fiúk olvasnak, sok változásra nem számíthatunk. Amíg a matematikatanárok úgy magyaráznak el egy példát, hogy úgy mondom, hogy még a lányok is megértsék, nem lesz változás.

Támogató intézkedések

A második eszköz minden olyan pozitív támogató intézkedés, amely a speciálisan hátrányos helyzetűeket támogatja. Ilyen például a német kutatási ösztöndíj, a Humboldt-ösztöndíj azon feltétele, hogy a nők öt évvel tovább számítanak „fiatal“ kutatónak, hiszen a nők a negyven év alatti életük nagyobb részét töltik gyerekneveléssel, a munkaerőpiacon kívül. Az esélyegyenlőség a tudományban akkor áll fenn, amikor a – fogalmilag mindig, szükségszerűen szűkösséggel jellemezhető – kevés forrásnak, javaknak és a társadalmi terheknek az elosztását olyan szempontok irányítják, amelyek a kérdéses javakért zajló verseny szemszögéből relevánsak. Tehát nem olyan, a versenyek szemszögéből irreleváns tényezők, mint faj, vallás, osztály, nem, fogyatékosság, szexuális orientáció, etnikum vagy más olyan külsődleges tényezők, amelyek ronthatják bizonyos versenyzők esélyeit a sikerre. Igen ám, de ennek a megvalósításához „pozitív diszkriminációra”, avagy – a ma már általánosabban elfogadott kifejezést használva – „támogató intézkedésekre” lenne szükség. Ezek olyan beavatkozásokat jelölnek, amelyek a diszkrimináció megelőzésére vagy megszüntetésére, illetve a hátrányok kiegyenlítésére szolgálnak, a hátrányos megkülönböztetés veszélyeinek kitett, megbélyegzett csoportokat megcélozva. De a pozitív akciók bevezetését a magyar közvéleménynek sem a konzervatív, sem pedig a liberális része nem fogadja el. Ki ne hallotta volna az “Én nem akarok kvóta nő lenni, mert keményen dolgozom” vagy hogy “ezt nem tehetjük meg X-szel hogy kvóta alapján nevezzük ki, összesúgnak mögötte hogy ő bizony kvóta nő”. Pedig a kvóta csak, hangsúlyozom, csak egyenlő teljesítmény esetén ad lehetőséget annak a jelöltnek, aki abban a kategóriában az alulreprezentált csoporthoz tartozik. Az ellenérzéseket az is okozza, hogy egyesek szerint a társadalomban gyökerező egyenlőtlenségeket nem lehet jogi intézkedésekkel megszüntetni. Az uniós nyomásra elfogadott magyar anti-diszkriminációs törvény magyarázatában is az szerepel, hogy a születéskor meglévő esélykülönbségek nem küszöbölhetők ki jogi eszközökkel. Ez a liberális jogértelmezés már a szövegezésével megkérdőjelezte az egész törvény jogosultságát, és kizárta a támogató eszközök alkalmazását, amely pedig történetileg kimutathatóan a leghatékonyabb módszer a társadalmi egyenlőtlenségek kezelésében. Azok is ellenzik az esélyegyenlőség elvének alkalmazását a tudománypolitikában, akik a társadalmi egyenlőtlenséget egyszerűen csak jogi kérdésként szemlélik. Ők azok, akik az egyenlőtlenség problémáját megoldottnak tekintik, mivel az jogi szinten de facto már szabályozást nyert, és nem ismerik el, hogy a „női jogok” különböznének az emberi jogoktól. Ugyanakkor a jogi intézkedésektől önmagukban nem lehet csodát várni, nem helyettesítik az intézményi szintű döntéseket, hiszen az intézmények az a szint, amelyik az egyenlőtlenségeket leginkább létrehozza, és legitimálja a közgondolkodásban. Ezen elsősorban az oktatás tartalmának társadalmi nemekre érzékeny átalakításával lehet segíteni. Egy ilyen átalakítás legfontosabb célja a társadalmi nemek egyenlőségének elérése az oktatás és kutatás tartalmi területein.

Egy másik, főleg a tudományban megjelenő ellenérv az esélyegyenlőségi politika alkalmazása ellen az, hogy az emberek között természetes egyenlőtlenségek léteznek tehetségekben és képességekben, tehát az esélyegyenlőség elve, amely a természetes egyenlőtlenségekre épít, nem megszünteti, hanem éppen felnagyítja azokat. Sőt, a támogató intézkedések az esélyegyenlőségi politika ellenzői szerint azt is sugallják, hogy ők maguk, a támogatásra szorulók nem is képesek segítség nélkül megfelelő teljesítményre. Ezt az érvet használják azok a női kutatók is, akik zsigeri ellenszenvet fejeznek ki az ún. „feminista” megközelítéssel szemben, mert úgy érzik ezzel a szakmai, tudomáyos teljesítményüket értéke kerül veszélybe és a legkevésbé sem támogatóak a női szolidaritás vonala mentén. Pedig a „természetes” különbségek relatívak, nem pedig magától értetődőek, ezért minden egyenlőtlenség a társadalmi intézményekből és gyakorlatokból származik, nem pedig „magától”, természetesen alakul ki. (A magyar kutatási intézményrendszer feudális, patriarchális jellege miatt nagyobb az esély a hosszú távú tudományos sikerre, ha a kutatónő a „bedolgozói” láthatatlan státust választja, s nem tör egyéni, azaz intézményesen elismert babérokra.)

A gender mainstreaming

A harmadik eszköz a társadalmi nemek egyenlőségének elérésére pedig az egyenlőség elvének a középpontba helyezése (gender mainstreaming), ami a társadalmi nemek egyenlőségét a szervezetek, intézmények, programok, szakpolitikák és gyakorlatok középpontjába helyezi. A gender mainstreaming kritikájának külön könyvtárnyi szakirodalma van. A kritika egyik része azzal kapcsolatos, hogy aki mindent át akar alakítani, az valójában semmit se alakít át. S így csak a retorikai fordulatokban jelenik meg az átalakítás vágya. A másik kritika pedig azzal kapcsolatos, hogy a nyugat-európai szakpolitikai stratégia, a gender mainstreaming mennyire használható módszer a kelet-európai, posztkommunista helyzet megváltoztatására. Az EU-s tagsággal Magyarország, éppen úgy, mint a többi volt szocialista ország, átvette, mert át kellett vennie a pillanatnyilag létező legfejlettebb szakpolitikai mechanizmust a társadalmi nemek egyenlőségének a szakpolitikákban való alkalmazására. Ennek hatékonyáságát azonban lerontja, korlátozottá és alibiszerűvé teszi a megvalósítás módja, amely gyakran felülről lefelé irányuló, a civil szervezetekkel nem konzultáló, sőt a téma szakértőinek véleményét nem figyelembe vevő a rendszer.

Amíg a tudománypolitikai döntéshozók, akiknek a többsége férfi, a „női“ megjelenést saját veszteségként és veszélyként élik meg, addig nagy változásra nem nagyon számíthatunk. A női választójogot se tudták volna dédanyáink kivívni, nem is olyan régen, ha nincsenek támogató férfiak, mint például a Férfi Liga a Nők Választójogáért. Hugonnai Vilma, az első magyar orovsnő se mehett volna orvostudományt tanulni, ha a férje nem engedi el.

Mi következik ebből?

Magyarország európai uniós tagsága csak lehetőséget biztosít a tudomány területén a nők hátrányos helyzetének javítására, hiszen a formális, alibi-típusú, retorika szintjén történő megvalósításnak nagy kultúrája van a posztkommunista országokban. A nemzetközi érték megvalósítása országos szinten csak a hálózatépítéssel, a folyamatos lobbizással és az értékek melletti nyílt kiállással. Méghozzá úgy tűnik, hogy ez rövid távon csak azzal a pragmatikus érvvel érhető el, amely szerint hatékonyabb, több pénzt termel az a tudomány, mely nem a nemi alapú diszkrimináció elvén működik. A jövőben az hozhat változást, ha a közös nyereség érzése vezeti majd a tudományos döntéshozókat, hiszen a demokratikusabb és hatékonyabb tudományos élet mindenkinek a hosszú távú érdeke. Akkor talán a jövőben a kutatónők a siker biztos reményében maguk is mernek vállalkozni arra, hogy saját néven és saját jogon írnak pályázatokat. A női tudós nem különc csodabogár vagy egzotikus ‘más’ lesz, hanem egyszerű munkavállaló. Ami persze nem oldja meg a problémákat, hanem csak más helyre helyezi őket.

Erről is lesz majd szó: hogyan kaphatott a kis butik egyetem, a CEU egy évben éppen annyi ERC ösztöndíjat, mint egész Lengyelország.