„Merge baby, merge!” Avagy az egyetemek összevonásáról

Ha egy autógyár különböző fióktelepein ugyanazt az alkatrész gyártják, de azok előállítása különböző összegbe kerül, akkor a menedzserekben fel szokott ötleni a gondolat, hogy ezt olcsóbban meg lehetne úszni úgy, ha csak egy telephelyen gyártanák azt a bizonyos alkatrészt, tehát ha egy helyre összevonnák az előállítást (“merge baby, merge!”).

Igaz-e az autóalkatrész előállítás logikája a felsőoktatásra?

Foretepan, Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskola. 1906, 86640, Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Bizony értelemben igen, mert mind a két esetben ki lehet, és ezért ki is számolják, hogy mennyibe kerül egy alkatrész előállítása, illetve egy diák diplomával való ellátása. Ki kell számolni mennyibe kerül a rezsi, meg a bérköltség. A rezsit úgy lehet csökkenteni, hogy azt csak egy helyen fizetik, azaz egy helyre összevonják a termelést (illetve az oktatást), ahol olcsóbbak a költségek és ha lehet, kevesebb és rosszabbul fizetett munkással (azaz tanárral) hozzák létre ugyanazt a terméket.

Igen ám, de felmerül a kérdés, hogy hol legyen ez az összevont termelési helyszín, illetve kik legyenek azok, akik ott termelni fognak.

Ezek a kérdések nemcsak az MTA HUN-REN és az ELTE tervezett összevonása miatt érdekesek. Hanem azért is, mert az összevonás („merge baby, merge!”) úgy tűnik a CEU budapesti, illetve bécsi kampuszait sem kerüli majd el, melyet a Bard Berlinnel terveznek összevonni egy új név alatt. (Ilyen biztos nem történhet meg az autóalkatrész gyártásban. Ha a jól bevezetett és jól működő Toyota összevonná mondjuk a Sri Lankán meg Cipruson működő gyártóüzemét, biztos nem egy új, mondjuk “Kiskakukk” néven próbálna betörni az ott gyártott termékkel és új brandet építeni a világpiacon, hanem megtartaná a jólismert Toyota nevet.)

Versenyképesség, mint mítosz

Annak a kérdésnek megvitatása, hogy hogyan lehet versenyképességet növelni, azaz többet gyártani (képezni) olcsóbban az a menedzserek, illetve a jó sok pénzen felbérelt, külső szakértők számára sokáig biztos és jólfizetett megélhetést jelent. És ők, az ún. külső szakértők vannak hivatva és nagyon jól megfizetve eldönteni, hogy egyrészt mi a versenyképes, és másrészt mi kell ahhoz, hogy ez a versenyképesség tovább növekedjen. (Az MTA esetében is született erről dokumentum az átvilágítás során, ami jó sok adófizetői pénzbe került. Az elkészült dokumentumot, amire több döntésnél hivatkozik is a kormány, még a résztvevő külsős szakértőknek se mutatták meg. Érdekes amúgy, hogy a résztvevő nemzetközi szakértők milyen csendben vannak most is. Nyilván aláirattak velük jó sok pénzért titoktartási kötelezettséget, és mint törvénytisztelő polgárokhoz illik, ők azt be is tartják. Nincs itt semmi látnivaló.)

Itt azonban már nem működik az autóalkatrész és a felsőoktatást összehasonlítása.

Míg az autóalkatrész esetében világos, technikai minőségbiztosítási előírások vannak, különben szétesik az autó, a felsőoktatás esetében ezek a standardok változnak. Erről itt olvashat bővebben.

Az egyetemek színeváltozása

Amikor a 19. században létrejött a sok egyetem, a humboldti modellt követő felsőoktatási képzés célja az állampolgárok nevelése volt a kiépülő nemzetállam számára. Aztán az 1968-as mozgalmak hatására a felsőoktatás kinyílt, és szélesebb közönség számára ígérte, hogy az egyetemi diploma a társadalmi mobilitás eszköze és a jobb és igazságosabb világhoz szükséges tudás előállításának helye. (Persze a női egyetemi hallgatóknak itt is mindenért többször kell megharcolni. Erről itt olvashat. )

A képzés minőségét a munkaerőpiaccal mérték. Bárki tanulhatott mondjuk asszírológiát, hiszen az egyetem ingyenes, fizették az adófizetők, meg persze ha a hallgatónak volt rá pénze, hogy fenntartsa magát az egyetemi tanulmányai alatt. De hogy aztán hány asszírológusra van szükség a munkaerő piacon, az egy másik kérdés. Erről itt olvashat bővebben.

Most, 2025-ben azonban a folyamat éppen ellentétes: az állam szívesebben költené a rábízott köz pénzét másra, mint a felsőoktatás. Az OECD irányelveknek megfelelően a felsőoktatásba egyre nagyobb számba belépő cégeknek határozott elképzeléseik vannak arról, hogy milyen képzettségű munkaerőt szeretnének képezve látni. (Spoiler: flexibilis, mobil, olcsó és kiszolgáltatott.) Valamint az antiliberális államok gondolnak valamit arról, hogy milyen állampolgárt és választót nem szeretnének látni. (Spoiler: képzett és kritikusan gondolkodót, akire sok közpénzt kell költeni, mikor azt a közpénzt csendben el is lehet lopni.)

Gondolnak-e egyáltalán valamit a most a felsőoktatásban dolgozó tanárok arról, hogy miért dolgoznak ott, és mondjuk nem egy autóalkatrész gyárban?

Miért fontos a felsőoktatás?

Itt érkezünk el az alapvető különbséghez az autóalkatrész gyártás és az egyetemi képzés között. Míg az alkatrészt csak alkatrésznek lehet használni, az asszírológusból bármi lehet élete folyamán: egyetemi tanár, alanyi költő, üzletember vagy pizzasütő., de főleg: választópolgár, aki mérlegel és gondolkodik a választási döntése előtt. Valamint, hogy míg az autóalkatrész gyárak mindenhol többé kevésbé ugyanazzal a technológiával gyártja ugyanazt a minőségű autóalkatrészt, ez a felsőoktatásban ez egyáltalán nincs így.

Örményországban német vállakozókkal most tervezik a Tudományos Várost (Academic City). A tervek szerint egy zöldmezős beruházás keretében az összes örmény egyetemet ide vonnák össze ugyanazzal az indoklással, mint az autóalkatrész esetében, hogy nem kell egy országban mondjuk 26 jogtudományi képzés. (Azt, hogy a gyakran rebellis diákokat Jerevántól 17 kilométerre kitelepítik a város jó fekvésű telkein felépült igatlanokból a városi közlekedési dugók megszüntetésével és a levegő szennyezettségével indokolják.) Pedig mindegyik jogi képzés más. Más a története, más a fontossága a helyi társadalomban, más a viszonya az ott tanítóknak a helyi elithez, és más az ott tanuló diákok jövő képe. Nyilván nem mindegyik örményországi jogi képzés kerül fel a legjobb 100 jogi képzés listájára. Nem mellékesen azért, mert ha egy egész egyetem gazdálkodik kevesebb költségvetéssel, mint egy tanszék a 100 legjobb jogi képzés listáján, akkor ez olyan nagyon nem meglepő. Nem lehet egységesíteni a nemzeti felsőoktatást a nélkül, hogy ne veszne el a múlt és a kapcsolat azzal a társadalmi közeggel, amiből és amire kiépült az egyetem. És ez az a társadalmi közeg, ami megmentheti a felsőoktatást a különböző politikai és gazdasági támadásoktól. Hogy a CEU-t mi nem mentette meg a politikai támadásoktól és hogy fog a sorsa alakulni most, az egy más kérdés.

Ilyen, teljes, az összes létező állami egyetem egy helyre való összevonását terveztek már Albániában és Grúziában is, hogy úgymond versenyképessé tegyék az adott ország felsőoktatását. A versenyképességet itt az indexeket jelentik, amelyek nagyon problémásak. Ezekről itt olvashat. Ellentétben azt autóalkatrész indexeivel, amelyek eléggé egyértelműek- kivéve persze, ha a VW autók károsanyag kibocsátás méréséről van szó, mert ott csaltak.

Szerencsére ezek a tervezett mega-összevonások a helyi tanárok csendes szabotázsa és jól működő érdekérvényesítő hálózata, a pénzügyi eszközök hiánya, vagy éppen az adott, összevonó mániás miniszter politikai vagy éppen erkölcsi bukása miatt, eddig elmaradtak.

Ezek az intézményi összevonás mániák alapvetően nem válaszolják meg a lényegi kérdést a felsőoktatás esetében. Azt a kérdést, amit az autóalkatrész gyártásnál nem kell feltenni: hogy miért is gyártják azt az alkatrészt. Ameddig az adott autómodellt gyártják, illetve az elhasznált alkatrészek pótlására még után is, az alkatrészre szükség van, mert kell és mert megveszik. Ha nincs alkatrész, nem fut az adott kocsi márka.

De az, hogy kinek, mit és főleg miért tanítanak a felsőoktatásban, nos, ez már fogas kérdés.

Mi kell az oktatáshoz?

Az oktatáshoz két dolog kell: tanár meg diák. Az épület, azaz amiről ebben a bejegyzésben szó van, amit állandóan összevonni akarnak (“merge baby, merge!”) csak másodlagosan fontos. Gondoljunk csak a repülő egyetemek lakásokban tartott képzéseire, vagy éppen a szabad tereken megtartott órákra a harmincas évek Duna-partján vagy a Maidanon.

Tehát amire nincs szükség az éppen azok az adminisztrátorok, akik az összevonásokról ezeket a lényegi döntéseket hozzák. És abban biztosak lehetünk, hogy tőlük semmi olyat nem várhatunk, ami kreatív vagy éppen újszerű megoldásokat hozna. Egyrészt mert vagy egyetemi tanárok kerülnek minden előképzettség nélkül ilyen menedzseri pozicíóba, és akkor az összevonásoknál főleg a saját maguk, szakterületük, és a hálózatuk megmentésével foglalkoznak. Vagy, másrészt menedzserek és megbízott külső szakértők döntenek, akiket csak a megrendelő elégedettsége érdekel, hiszen akkor kapnak tőlük a jövőben újabb zsíros megbízásokat. Azok, akik érdemi választ tudnának adni arra, hogy kinek, mit, miért kellene tanítani, nos azoknak, addig nem osztanak lapot, míg azt ki nem követelik maguknak. Ezt a helyet csak akkor tudják megszerezni, ha érdemi, az indexeken túlmutató választ tudnak adni arra az egész társadalmat érdeklő kérdésre, hogy miért is kellene őket a munkájukért megfizetni.